Leesett a tollam.

Miközben fölvettem, eszembe jutott az az egy évvel ezelőtti eset, amikor nem tudtam fölvenni a tollamat. A számítógépes asztalról löktem le véletlenül, és akkor valamiért nagyon fölment bennem a pumpa egy pillanatra – és ez elég volt ahhoz, hogy a toll eltűnjön. Nem elgurult – nem is ért földet: nem volt koppanás. És bár rögtön elkezdtem keresni, éreztem, hogy nem lesz meg: teleportálódott. Csak azért nem döbbentem meg zavarodottan, mert egyszer már történt velem egy ilyen eset (kb. 10 éve). Akkor egy távirányító tűnt el, és nem egyedül voltam: a kütyüt is közösen vertük le - akkor sem volt koppanás. És nem lett meg az sem, pedig tűvé tettük érte a szobát. Soha nem került elő, pedig azóta volt nem egy nagytakarítás is, szoba átrendezése is.

Amikor először olvastam Uri Geller életrajzi könyvét, cseppnyi kétségem sem volt a fantasztikusnál fantasztikusabb történetek valóságtartalmát illetően. Miért? Mert velem is történt addig jópár különleges dolog, sőt apámmal is, öcsémmel is. Persze nem olyan fajsúlyosak, mint Gellerrel, de abba a kategóriába tartoztak – apám kezén pl. megálltak az órák. (Mechanikusak ugyanúgy, mint a digitálisak, úgyhogy kénytelen volt áttérni a zsebórára.) Mesélhetném az én sztorijaimat is – hálistennek azért nem volt olyan nagyon sok: ezek a furcsaságok sokszor inkább kellemetlenek, mint hasznosak – majd egyszer később talán.